Hőmérséklet:
Fronthatás:
+ 13°C / + 16°C
nincs front
Időjárás
tovább az orvosmeteorológiához...

Alkotó búskomorság 5. - Elátkozott költők szépség és mocsok között: Poe, Baudelaire, Verlaine

forrás: Göbölyös N. László
Nyomtatás kedvencekhez
Címkék: poe, verlaine, rimbaud, baudelaire, költő

A szépséget, az alkotói tökéletességet, a harmóniát keresték az irodalomban, miközben valamennyien nyakig merültek a mocsokba. Ma a pokoljárók, a „darkok", a tudattágítók példaképei. Bár három különböző nemzedékhez tartoztak, az őket összefűző közös lánc letagadhatatlan: Edgar Allan Poe-ról, Charles Baudelaire-ről és Paul Verlaine-ről beszélünk.

 

„Látnok!" búgtam, „szörnyű látnok! Ördög lény, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: „Soha már"!
(Tóth Árpád fordítása)


Poe
(1809-1849) számára rövid 40 éve során nem volt szinte egy pillanat, egy hely, ami megnyugvást adhatott volna neki. Apja születése után elhagyta anyját, aki egy év múlva tüdőbajban meghalt. Nem volt szerencséje a szerelemben sem: soha nem heverte ki, hogy kamaszkori szerelme, Sarah Elmira Royster nem lehetett az övé, mert a lány apja szerint Poe „rangon aluli" volt a vagyonos virginiai lánynak. Feltehetően ő volt A holló című híres költemény (1845) „Lenórája". Végül Poe első unokatestvérét, az akkor 13 éves Virginia Eliza Clemmet vette feleségül: kapcsolatuk inkább volt testvéri, mint házastársi. Virginiával 1847-ben szintén tüdőbaj végzett.

Viszonya volt a transzcendentális tanokban is jártas költőnővel, Sarah Helen Whitmannel, de szerelmük Poe zaklatott élete miatt nem teljesedhetett be: ő volt az első amerikai író, aki megpróbált teljes egészében az írásból megélni, és bár ért el jelentős sikereket, honoráriumai éppen csak arra voltak elegendőek, hogy éhen ne haljon és a betevő itala, ópiuma meglegyen. (Például A hollóért alig 9 dollárt kapott...) Csak így bírta a hajszolt életet, de valószínűleg családi determináció is lehetett, mivel bátyját 1831-ben szintén az ital vitte el. Egy évvel Poe halála előtt a költő és az akkor már özvegy Sarah ismét találkoztak, szerelmük feltámadt, de a nő gyermekei hallani sem akartak róla, hogy a züllött életű költő édesanyjuk párja legyen. Valószínűleg ez volt az utolsó szeg Poe koporsójában.
A fizikai és lelki nélkülözés, a megélhetésért és elismerésért vívott küzdelem aláásta ugyan Poe életét, de egy sor gyönyörű romantikus verset szült ez a komor lét, nem is szólva arról, hogy neki köszönheti a világirodalom a modern novella (short story) világra jöttét, valamint a lélektani horror és krimi műfaja is más lenne olyan művek nélkül, mint Az Usher-ház bukása, A Morgue utcai kettős gyilkosság, A kút és az inga, Az aranybogár, vagy a William Wilson. Érthető tehát, hogy a mozi már a némafilm korai korszakában is felfedezte magának Poe-t, az első feldolgozások 1910 körül születtek. 1913-ban a német Paul Wegener a William Wilson nyomán készítette el klasszikusát, a Prágai diákot, 1928-ban

Jean Epstein Az Usher-ház bukásából készített máig érvényes remekművet. 1934-ben James E. Ulmer A fekete macskát dolgozta fel a horrorfilm két sztárjával, Lugosi Bélával és Boris Karloffal a főszerepekben (ők a legenda szerint ki nem állhatták egymást). A leghíresebb Poe-film a Különleges történetek (1968), amelyben Roger Vadim, Federico Fellini és Louis Malle dolgozott fel egy-egy Poe-sztorit olyan világhírű színészekkel, mint Alain Delon, Jane Fonda, Brigitte Bardot vagy Terence Stamp. A televíziós változatoknak se szeri se száma. Érdekes, hogy éppen a filmes thriller legnagyobb mesterét, Alfred Hitchcockot soha nem ihlette meg Poe, de feszültségteremtésben kétségtelenül hatott rá.

Nem maradt érintetlen Poe-tól a rock-zene sem. Már 1967-ben szerepel a költő arcképe a Beatles Sgt. Pepper című albumának borítóján, majd az I Am The Walrus című darabban is felidézik nevét és világát. Ezt követően sokak szereztek belőle inspirációt a Van der Graaf Generatortól Marilyn Mansonig. A minden poklot megjáró, de végül „kitisztult" Lou Reed tisztelgett előtte a legszebben: a The Raven (A holló) című színpadi játékában (2003) elevenítette fel Edgar Allan Poe életét és költészetét.


Charles Baudelaire (1821-1869) élete is tele van fájdalmakkal, ellentmondásokkal. Apját hat éves korában elvesztette, és soha nem bocsátotta meg anyjának, hogy hozzáment egy katonatiszthez, aki számára egyet jelentett az anyai szeretet elvesztésével. Szerelme, a Manet által megfestett „kreol hölgy", a karibi származású Jeanne Duval is csupán egy évtizedeken át húzódó „se vele, se nélküle kapcsolatot" nyújtott neki. Miközben legtöbb költeményében ragaszkodott a klasszikus francia alexandrinus verseléshez, esztétikai gondolkodásában a szabad asszociációkat, a „korreszpondenciákat" hirdette, megszabadítva azt minden erkölcsi kötöttségtől. „A költő, ha versében erkölcsi célt szolgál, lealacsonyítja költői erejét. A költészet megszűnik, elsorvad, ha a tudományhoz vagy az erkölcshöz alkalmazkodik. Tárgya nem az igazság, hanem egyedül önmaga" - írta éppen Edgar Allan Poe-ról szóló esszéjében.
Baudelaire a „borzalom szépsége" (Egy dög), a bukott angyalok (Sátán, Don Juan, a Jézust megtagadó Szent Péter) dicsőítése mellett a „tudattágítás" első francia hirdetője volt: ő írta meg Thomas de Quincey Egy ópiumevő vallomásai nyomán a Mesterséges paradicsomok című, a 20. század drogkultúrájában újra felfedezett művet és törzsvendége volt a mestere, Théophile Gautier alapította hasisklubnak a párizsi Hotel Pimodanban. Nem kevésbé nevezetes írása a Részegedjetek le! című prózaverse (magyarul helytelenül „Rúgjatok be" címmel fordították, holott nem csupán alkoholos, drog, hanem szellemi lerészegedésről is szó van benne). Mindezeknél is jobban jellemzi végtelen-keresését Az utazás című verse (csak emlékeztetőül: az 1960-as évektől a drogok általi tudatmódosítást is „utazásnak" nevezték.):


„De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
Hogy menjenek s szívük mint léggömb ring odább,
Kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
S ezt hajtják egyre csak, nem tudva miért: tovább!

Kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
Ölt a vágy, s mint újonc harcost ágyúk heve,
Vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
Mikn

ek még emberi nyelven nem volt neve!"

(Tóth Árpád fordítása)


Bár az 1857-ben megjelent, élete végéig csiszolt, korszakalkotó verseskötetét, A romlás virágait erkölcstelenség címén elkobozták és őt magát súlyos pénzbírságra ítélték, még a francia Akadémia jelöltjei közé is felkerült. (A könyv elleni bírósági ítéletet csak 1949-ben, halála után 80 évvel semmisítették meg...).
Baudelaire spleenjének nincs köze a romantikusok világfájdalmához: sokkal inkább dühödt vergődést érzünk soraiból, például a De profundis clamavi című verséből:


„Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,
Az örvényből? Ide, ide zuhantam én.
Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém
S éjjel a borzadály röpköd itt és az átok,

Félévig nap süt, óh, melegnélküli fény,
S másik féléven át sötét fed, örök éjfél,
Meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél,
Se állat, se patak, se erdő, se növény!

Nincs hát, nincs borzalom, amely túltenne dermedt
Dühén ennek a jégnapos, vad végtelennek,
S ezen a megújult, fekete káoszon.

Boldogabb nálam a leghitványabb barom:
Irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet,
Oly lassan pereg orsaja az időnek!
(Szabó Lőrinc fordítása)


Baudelaire túl sokszor megkísértette a halált, amely végül szörnyű formában érte utol: előbb agyvérzést kapott, amely súlyos beszéd- és gondolkodási zavart, afáziát okozott neki, végül vérbajban halt meg alig 48 évesen. Nélk

üle azonban nincsen sem francia szimbolizmus, sem magyar Nyugat, sem pedig szürrealizmus.

 


Paul Verlaine (1844-1896) életpályája talán a legismertebb a mai nemzedékek előtt, ha másból nem a Teljes napfogyatkozás című filmből (1995), amely az ifjú költőzsenihez, Arthur Rimbaud-hoz fűződő viharos, gyilkossági kísérlettel végződő homoszexuális viszonyát mutatja be. A Baudelaire nyomdokain elindult költő egész életére jellemző volt a kicsapongás, a börtönévek után benne feltámadt mélyen vallásos költészet épp úgy sajátja volt, mint a finoman fájdalmas melankólia, vagy a legsötétebb poklok feltárása és a legszemérmetlenebb erotika. Kocsmatöltelékek, kurvák cimborája volt, de soha nem jutott el a hasonló körülmények között élő Francois Villon öniróniájáig. Ellentétben állt mindezzel nyelvművészete, szimbolikájának gazdagsága és azok a pasztellszínek, amelyekkel az impresszionista festők társművészévé válhatott. Rimbaud elvesztését azonban soha nem heverte ki, nyomorban, alkoholistaként halt meg. Aligha találunk életművében pontosabb „önarcképet":


„A mulatók zaja, a járdák tömege
a platánok feketén hulló levele
az omnibusz sár s fémnyomos szélvihara
és négy kerék kényelmetlen sikolya
s villog forog sok piros zöld színű lámpa
amerre munkások haladnak pipázva
füstölve bele a sok rendőr pofába
beázott tető vizes fal síkos járda

beszakadt út s a folyó melyben szennyvíz áll
s az utam végén rám a paradicsom vár."
(G.N.L. fordítása)


Verseinek hősei magányos lények, legyen szó Caspar Hauserről, a „vademberről", Pierrot, a szomorú bohóc, vagy egy faun. A nehezen érkező halál helyett a lassú, testi és szellemi pusztulás várt a költőre, akit a „dekadensek dekadensének" neveztek már életében is.


„Bölcső vagyok én
Ringat egy kéz engem
Sírom peremén -
Hallga, hallga csendben..."
(Babits Mihály fordítása)

 

„Az elátkozott költő" kifejezés tőle származik: 1883-ban jelentetett meg egy kötetet, amelybe az akkor még a nagyközönség előtt ismeretlen Rimbaud verseit is belevette. Halála előtt két évvel már a szimbolista költők „fejedelmévé" koronázták, de ekkor már életét kocsmák és kórházak között osztotta meg...